Mikor 2021-ben az orosz csapatok megindultak a tény már nem számított újdonságnak, tudni lehetett, hogy Oroszország megfogja támadni Ukrajnát. Bizonyos szempontból a két ország 2014-óta már amúgy is harcban állt, csupán az orosz propaganda tagadta sokáig, hogy bármi köze lenne a Dombaszban harcoló felkelőkhöz.
Számomra ez a történet inkább az Euromaidannal kezdődött, a barikádok tűzviharával, mikor egy ország állt fel és szállt szembe vezetőjével aki olyan mélyen volt Putyin zsebében, hogy fel sem fogta, az ő története talán másképp is alakulhat – nem kizárt, hogy más hasonszőrű európai vezetők agyán is átvillant azóta, mi lesz hogy ha …
Viktor Janukovics egy 2015-ös interjúban sem találta meg a valóságot és ez előre vetíti, hogy a Putyin éra utolsó nagy időszakát a hazugság és háború kettőse jellemzi majd. Így a Krím 2014-es annexióját, majd az „orosz felkelő csoportok” által kirobbantott konfliktust is csak mint „sajnálatos esetet” tudta jellemezni a bukott vezető.
2014-ben egy orosz invázió nagy valószínűséggel söpörte volna el a leroggyant, elhanyagolt ukrán hadsereget, ami sem technikailag, sem lelkileg nem volt kész egy ilyen léptékű konfliktusra – és talán ezt a kihagyott ziccert azóta Putyin is másképp látja.
Amit viszont a kelet-ukrajnai krízist mégis „sikerre vitt” az az Ukrán nacionalizmus magasra hevítése, ami célponttá váló orosz kisebbség mellett a kárpátaljai magyarokat is elérte több incidensben is, és ami az ukrán politikát is mindinkább befelé zárt. Ezt aztán Oroszország „szövetségesei” azóta is kihasználják. Az orosz terv, hogy külső és belső széthúzást teremtsenek Ukrajnában és az EU-ban így sokáig mindenképpen sikeresnek volt elkönyvelhető, de aztán jött az orosz invázió és ez a sokk talán sikerrel rázta fel Európát.
Az orosz ukrán háború máig egy hadüzenet nélküli konfliktus, a háború okainak megnevezésekor Vlagyimir Putyin csak homályos, nehezen értelmezhető indokokat sorolt fel, beszélt nácitlanításról, az ukrajnai orosz kisebbség felszabadításáról, de ma már szinte nyíltan nyugat ellenes, amolyan megleckéztető konfliktusként is leírta, példának okáért legújabb beszédében. Érdekes tény, hogy az orosz vezető beszédét követően ez a nyugat ellenes narratíva, a korábbinál sarkosabb, határozottabb módon jelent meg Orbán Viktor a Fidesz–KDNP kormánypárti frakciószövetség balatonfüredi kihelyezett ülésén elmondott beszédében, ahol a nyugat újfent ellenségként jelenik meg.
Az orosz propaganda az orosz-ukrán konfliktust gyakran máig egy amolyan le nem zárt sikerként kezeli, holott a valóség az, hogy Oroszország kénytelen volt tartalékos állománya egy jelentős részét mozgósítani, a háborúban pedig apránként, de egyre inkább érezhető minőségi hátrányba került. A háború ugyanis felszínre hozta az elmúlt évek katonai reformjainak alapvető hibáját: a rendszerbe kódolt és ezért mindent is átitató korrupciót. Így hiába a technológiai „mozgó kirakat”, ha a tömegtermelésbe kerülő – egyébként papíron és a legtöbb esetben prototipusok esetében is működő – fegyverek kivitelezése silány, vagy hiába a szakszerű kivitelezés, ha a karbantartás elmarad, mert a helyi parancsnokok egyszerűen eladják a feketepiacon az alkatrészeket – néha még odáig sem jutottak az egységek, hogy lett volna mit eladni, gyakran már a felszerelésre kiutalt forrásokat csapolják meg, ahogy több beszámoló is rámutatott erre.
De ha a gép még úgy ahogy el is ketyeg rossz alkatrésszel, gyenge karbantartással, a katona már nehezebben viseli, hogy a kiosztott harci fejadag (MRE) romlott, tartalék egyenruha nincs. A hadfelszerelési hiányosságok igazából a besorozottak és a mozgósításkor behívottak esetében volt szembetűnő.
Ugyanakkor a front túlsó oldalán egy teljesen más jellegű hadsereget találhatunk. Ukrajna 2014-óta rohamtempóban ugyan de így is gyakran csak rögtönzött módon készítette fel hadseregét a majdani összecsapásra – mert, ahogy ezt már feljebb is írtam, abban mindkét fél tisztában volt, hogy lesz háború – ukrán oldalon a reguláris hadsereg mellett rengeteg önkéntes területvédelmi, ilyen-olyan alakulat jött létre. A leghíresebb a még 2014-ben éltre hívott Azov ezred, ami később a szintén ebben az időben létrejött hasonló önkéntes alakulatokhoz hasonlóan a hivatalos Ukrán Fegyveres Erők sorai közé tagozódott. Az önkéntes egységek méretben és minőségben egy nagyon széles skálán mozognak, de mindet összeköti a tudat, hogy védekező háborút vívnak és nem igazán van hova hátrálni.
Ez a morális előny a legtöbb orosz egységnél egyszerűen nincs jelen, tekintve, hogy a legtöbb orosz katona, különösen a háború első heteiben azt sem tudta hol van. A háború erkölcsi megalapozásában Putyin kudarcot vallott, mert bár a propaganda adókon minden nap a gyakran scifibe illő kreált indokok végtelen sora harsog, a hadifoglyokkal készített interjúkból egyre inkább kiviláglik, hogy katonák teljesen izolálva érzik magukat. A parancsnokok csak egy darab papíron vázolják az állami narratívát, aztán kiadják a parancsot. A lelkesítésnek, meggyőzésnek egyszerűen nyoma sincs.
Egy motivált és egyre inkább felkészült ellenféllel szemben viszont Oroszország, már csak számbeli fölényéből adódóan nem veszíthet és ahogy az ukrán tavaszi offenzíva lecsengett, a bahmuti fronton vérszivattyúja lett a jelképe ennek a makacsságnak. Jelenleg Oroszország csak egyetlen fronton van tényleges fölényben az pedig a kibertér.
Az orosz-ukrán konfliktus többek között abban is újat mutatott, hogy a háború már nem csak a sáros, véráztatta frontokon dúl, hanem a világhálón is. Már nem csak úgy mint 2014-ben. Akkor az orosz propagandagépezet volt szinte az elsődleges online fegyver, a kiberhadviselés csak korlátozottan volt jelen és leginkább a közösségi oldalak, főleg a twitter és a facebook leuralása volt a cél. Az információs zavarkeltés volt az elsődleges eszköz, az álhírek igazságok és féligazságok vegyítésével szinte egész Kelet-Európát ellepték és hatásuk mára érett be igazán. Oroszország támogatottsága kiemelten magas, mintha 1956 és 1968 emlékezete – hogy milyen is az mikor Oroszország jólétet és igazságot importál – teljesen eltompult volna.
A kiberháború szinte teljesen új attitűdként és új dimenziókban jelenik meg a most is folyó konfliktusban. A háború elején a hacker közösség nagyon gyorsan reagált és pár nap alatt több táborra szakadt a háborút érintően. A pro Ukrajna és a pro orosz hacker csoportok mellett egy kis semleges tábor is maradt, ami egyben afféle átjáróházként is működik. Az egyik vagy másik oldalra való teljes elköteleződés ugyanis nem általános, térfélváltók, eseti „játékosok” jelenléte teljesen normális. A két oldal „harcosai” között sok az önkéntes, de megjelennek az állami kiberkatonák is, főleg oroszok, de Oroszország sok „civil” társaságot tart zsoldjában, akik meggyőződésből és valószínűleg néha anyagi ellenjuttatásokért is cserébe végzik munkájukat. Fehéroroszországban például amolyan kibergerilla szerveződés jött létre Cyber Partisans néven, az elején 15 fővel – de a pontos létszámukat még most sem lehet tudni – és a háború első időszakától fogva kiveszi a részét a Fehéroroszországban tevékenykedő orosz alakulatok mozgásának akadályozásában.
Jellemző hát, hogy a háború ebben a közegben leginkább a szembenálló felek infrastruktúráinak támadásában materializálódik. Az úgynevezett túlterheléses (DDoS) támadásokkal leginkább weboldalakat támadnak, de gyakoriak a törések is. Az ukrán barát oldal például az invázió első hónapjában olyan mértékű kampányt indított, hogy a feltört orosz állami weboldalakról több adathoz jutottak, mint a snowdeni kiszivárogtatás idején. Az ukrán hírszerzés így annyi adathoz jutott, hogy a feldolgozás és az elemzés lett az egyik legnagyobb kihívás az elmúlt időszakban.
Az ukrajnai háború teljesen átalakította és átfogja alakítani a hadviselést, átformálja a nemzetközi viszonyokat és kiélezi az utóbbi időszakban egyre inkább lehülő, amolyan második hidegháború felé tartó kapcsolatokat. Vlagyimir Putyin azáltal, hogy a valóságtól elrugaszkodva és/vagy elzárva nem volt képes felmérni Ukrajna valódi erejét, asztalra dobta lapjait a nemzetközi pókerasztal többi játékosa előtt. Ezzel pedig ha Ukrajnában nem is veszített, de nemzetközi szinten újraértékelődött, megmérettetett és könnyűnek találtatott. Kína pedig valószínűleg ezt a helyzetet gondolkodás nélkül fogja kihasználni.
Így ha ez a konfliktus nem is fog örökké tartani, hatása egy új korszakban évtizedekig fogja befolyásolni a világpolitika hatásait, a kérdés csak az, hogy a klímaváltozás és globális felmelegedés által átalakuló életfeltételek mennyire fogják felülírni a vak és önző imperializmust.
Ennek a háborúnak jelenleg csak egyetlen tanulsága van, mégpedig az, hogy a kreált indokok és az emberi kicsinyesség úgy képes felesleges konfliktusokat szülni, hogy közben még mindig nem látja, nem fogja fel, hogy ez a bolygó jelenleg az egyetlen otthonunk, nincs B-terv, nincs tartalék, ennyi és kész. Ha ezt eljátsszuk akkor egyszerűn az emberiség jövőjét játsszuk el. Hazugságokba és ámításokba hiába bújunk, ha a valóság üt arcon akkor azt nem lehet nem észrevenni.
