Az ukrajnai háború sikertelenségeiből fakadó frusztráltsága miatt az orosz vezető továbbra is kettős kommunikációt folytat. A békülékeny, tárgyalást felvázoló gondolataiba mégis folyamatosan az atomháború képeit tűzdeli. Ezen zavaros kommunikációs stratégia mögött valószínűleg az a kényszeredett cél állhat, hogy Putyin egy füst alatt próbál üzenni haza, az orosz népnek, az őt valószínűleg egyre inkább ostromló keményvonalasoknak, ahogy Ukrajnának és a nyugati vezetőknek is.
Mindeközben, hogy szavainak súlyt adjon elrendelte, hogy az orosz nukleáris erők hajtsák végre az egyébként is esedékes a nukleáris erők felkészültségét ellenőrző gyakorlatot. De ez a békülékeny fenyegetés, külpolitikai kettősbeszéd, vagy belpolitikai tudathasadás csak további feszültséget visz az amúgy is fagyos viszonyba a nyugattal.
Talán ezen gondolatok mentén is értékelhető Vlagyimir Putyin „kommunikációja”. Az ukrajnai háború kirobbanása óta Oroszország szinte teljesen elszigetelődött a nyugattól. Az ukrajnai inváziót megelőzően, sorra keresték fel az európai politikusok az orosz vezetőt és a „hosszú asztal” mellett próbálták békülékenyebb irányba terelni az akkor még csak fenyegetődző Putyint. Ma már viszont világos, hogy a „moszkvai Canossák” eredménytelensége nem a Emmanuel Macron, vagy Boris Johnson elnökökön múlt, Oroszország már hónapok óta támadásra készült, februárra pedig eleve olyan pozícióba lavírozta magát, ahonnan nem igazán volt visszaút arcvesztés nékül.
Ezen tapasztalatok tükrében érthető, hogy aggodalomra ad okot Putyin és a Kreml keményvonalasainak folyamatos fenyegetőzése az atomfegyverek bevetése kapcsán. A legtöbb külpolitikai elemző azon a ponton közös nevezőn van, hogy egy nukleáris csapás, még ha „csak” taktikai is, a külpolitikában sokkal nagyobbat szólna, mint a harctéren, mert így a legtöbb országtól – talán csak Észak-Korea a kivétel – elszigetelné Oroszországot.
Ezen a téren mostanság visszatérő mantra, hogy ha az Egyesült Államok bombázhatta Hirosimát és Nagaszakit akkor tulajdonképen minden atomfegyverrel rendelkező országnak joga van használni saját nukleáris eszközeit. A legtöbben viszont elfelejtik, hogy pont ezen két csapás utóhatásaiból leszűrt konklúzió volt az, ami a „kölcsönös elrettentés” vagy más néven MAD-doktrína alapját adták. Vagyis, az aktív nukleáris hadviselés nem más, mint egy pokolba vezető egyirányú út, egy lejtő, amin, ha elindul egy ország, a dominó hatás miatt az „atom klub” többi tagját is magával ránthatja. Egy ilyen eseménynek pedig valójába nem lehet győztese, bárki is kezdi el.
Putyin fenyegetődzései ezért hidegháború legfagyosabb időszakát idézik, nem beszélve arról, hogy a vezető úgy ostorozza a nyugatot és vádolja őt azzal, hogy az egypólusú rendet épített ki, hogy mindeközben a világ már rég egy többpólusú rendszerben működik, amiben Kína és India már régóta saját útjukon járnak, Oroszország valódi erejének lelepleződésével pedig ezen országok mellett mostanra épp, hogy csak egyenrangú félként jelenik meg.
Érthető is ezért az orosz vezető frusztráltsága, aki a háború kirobbanás óta szélsőséges, koordinálatlan kijelentések egész sorát tette. A teljesség igénye nélkül: piszkos bomba gyártásával vádolta meg Ukrajnát, korábban ugyan ezt tette csak vegyi és biológiai fegyverek kapcsán. A nácitlanítást mostanra kiegészítette sátántalanításal, az ukrajnai „különleges katonai műveletet” korábban amúgy is előszeretettel nevezte egyfajta keresztes hadjáratnak, ami az ortodox egyházat próbálja megvédeni.
