Na hlavný obsah

Az utolsó hangos dal után az aréna kiürül, de az érzések még ott maradnak…

Ákos Harminc év - Jubileumi koncertsorozat egyik állomása Győr volt.

Az utolsó hangos dal után az aréna kiürül, de az érzések még ott maradnak…

Kovács Ákos Kossuth-díjas előadóművész, énekes, dalszerző április 20-án adott koncertet a városban az Audi Arénában. Szólópályája ebben az esztendőben lett harmincéves. Egyebek mellett megjelent a KARCOLATOK és a 2024 jubileumi újrakiadása. A HARMINC ÉV jubileumi akusztikus műsor szimfonikusokkal és kórussal valósult meg szombaton – erről kérdeztem az előadóművészt még a koncert előtti napokban, de akkor még arról beszélgettünk, hogy milyen lesz, én pedig most elmesélem milyen volt.

Napok után is kavarognak az érzések bennem, mindenkihez akarok szólni, mindent meg akarok mutatni. A koncert alatt érzések egész spektruma jelent meg nemcsak a színpadon a művészek közvetítésének köszönhetően, de a hallgatókban, a közönségben is nyomott hagyott ez a 2,5 óra.

Sokat gondolkodtam, hogy milyen szempontból közelítsem meg a beszámolót, de végül úgy döntöttem, hogy saját érzéseim és megélésem lencséjén keresztül mutatom meg mit láttam és hallottam.

Ami a szakmai részét illeti, ott bizony nincs is kérdés, hiszen, ahogy Ákos előzetesen az interjúnkban is elmondta, lehetne vitatni a munkásságát, csak éppen nem érdemes.
Megdolgozott a sikeréért, és teszi mindmáig, nem hátradőlve több mint 30 év után sem. Pontosan tudja, hogy mit jelent az összes általa megírt gondolat, tudja, hogy az a húr tényleg csak megfeszülve zeng…az első hangtól az utolsóig. Azt a mércét egyre feljebb és feljebb teszi. Magával ragad a hangzás, a látvány, de  az egész koncert felépítése – és újra ismétlem önmagam…az első hangtól, az utolsóig.

Úgy beszélek most több mint 30 év munkásságáról, hogy az én éveim száma sem haladja meg, csupán néhány hónappal a 3 évtizedet. Szándékom kicsit „kontextusból“ kiragadni a szombati koncertélményt, és messzebbről láttatni, mert az előadás is erre épült. Nem maradtunk talajon, elrugaszkodtunk. A látványban gyakran jelent meg az égbolt, a felhő, az univerzum, de pillanatok alatt visszarántott a mélybe, elborított a víz kéksége, de egészen a papírok borította kandallós háztól a futurisztikus benyomást keltő felhőkarcolókig elénk tárult sok világ.

Míg először a dalai hallgatóként fogtak meg, tinédzser koromban elkezdett a szakmai oldala foglalkoztatni, inspirált az ő zenei működése. Most néhány évnyi kihagyás után láttam őt újra színpadon, de tudtam, hogy nem fog csalódást okozni. Minden egyes ismert dal hallatán megélt érzések és élmények jöttek elő, úgy vélem nem voltam ezzel egyedül,  a közönség soraiból valamennyi embernek lehetett hasonló megélése.

30 év ide vagy oda, ha felcsendülnek kedvelt dalai az embernek, akkor szempillantás alatt hoz felszínre emlékeket, és talán itt a kor másodlagossá is válik. Itt pedig egy párhuzam a művész és a hallgatóság között: Ákos is gyakran utalt vissza, sőt a koncert elején kivetített fotómontázs is alátámasztotta: Karcolatok 1993-ban és most.

Próbáltam azalatt a röpke pillanat alatt csak a kép alapján elemezni, hogy mi változhatott vajon a fotón túl Ákosban, de mielőtt túlságosan belemélyülhettem volna, már azon kaptam magam, hogy az arénát hirtelen a csend és az ő hangja, monológja uralta. Az, amit ott láthattunk nem akkor kezdődött, de ott bontakozott ki. És onnantól pedig vitt magával a sodrás: a jubileumi lemez életre keltett dalai. Ákos körül megjelent a Győri Filharmonikus Zenekar Vonósnégyese, a pécsi VoiSingers fehér ruhás angyalai (Ákos angyalkarnak nevezte őket), majd képletesen, de egyre tágult a tér, hiszen folyamatosan érkeztek a zenészek: Dorozsmai Péter a doboknál foglalt helyet, Fekete Tibor „Samu“ pedig basszusgitáron kísérte Ákost az első felvonásban, Madarász Gábor „Madi“ gitárjátékával színesítette a műsort, Balásy Szabolcs pedig hangszerelte, zongorán játszott, de karnagyként is közreműködött.

A második felvonásra sem kellett sokat várni, szó szerint egy szusszanásnyi idő után az egyébként is megtelt színpadi téren több mint 100-an kaptak helyet, a pécsi VoiSingers kórusa, a Győri Filharmonikus Zenekar tagjai is mind emelték az est színvonalát, ahogy az is különleges volt, amikor (és most ugrom egy kicsit az időben) Ákos együtt énekelt lányával, Őry-Kovács Annával. A doboknál természetesen Bánfalvi Sándor foglalt helyet, basszusgitáron pedig Kálló Péter csapott a húrok közé. Szemlátomást néha legszívesebben felállt volna, és bizony a közönség is ha tehette, akkor tapsolt, és a végén aki tudott, a színpad elé szaladt és a koncert úgy ért véget, ahogy azt Ákostól a rajongók megszokhatták.

Amikor az előadóművészt a szimfonikus koncertről előzetesen kérdeztem, akkor érdekelt egyebek mellett az is, hiszen elképzeltem az arénát, ahogy a színpadi tér megtelik zenészekkel, hogyan jön létre az a bizonyos bensőséges kapcsolódás a színpadon a zenészek, a művészek között, és ennek hogyan lesz a közönség is a részese? Hogyan lehet annak többszöri katarzisnak ő is a része? Megértettem. Láttam a közös munkát, az összekacsintásokat, mosolyt, azt, hogy élvezik, amit csinálnak, és ott ők sokan, de mégis egyként voltak jelen. Ebben az intim, bensőséges hangulatban pedig tényleg jutott hely a közönségnek is.

A koncert után maradtam, néztem, hogyan folyamatosan válik egyre üresebbé az Aréna, figyeltem az embereket, néztem a technikusokat, akik ugyanúgy hozzátettek az est színvonalához, és figyeltem, hogy marad ott a térben a közös élmény.

Tőle tanultam meg, hogy lehetnek az embernek más nézetei, attól még lehet kapcsolódási pontokat találni. A művészet szépsége és szabadsága lehetővé teszi a többletjelentést és azt, hogy egy-egy mű a művésztől függetlenül is saját életet éljen. És így egészében summa summárum azt mondom, hogy Kovács Ákos dalai időtlenek voltak és azok is maradnak.

Mentett cikkeim

    Tovább

    Legolvasottabb

    Legfrissebb híreink a Keddi Nappali rovatban