Ukrajna a nyári időszakban viszonylag sikeresen védekezett több fronton is. Az oroszok a hadműveletek hangsúlyát igyekeztek a dombaszi régióra koncentrálni, ahol Lysycsansk elfoglalása óta nem tudtak itt számottevő eredményt eléreni.
Putyin ezért továbbra is a „gazdasági frontokon” nyomul előre, az Európába csordogáló gáz ki- és bekapcsolásával és folyamatos fenyegetődzéssel harcol a valóság és Európa ellen. Az unióból leginkább a németek kénytelenek beismerni az elmúlt 10-20 év energiapolitikájának hibáit, az Oroszországtól való függő viszony most kegyetlenül megbosszulja magát.
Mindeközben Zelenszkij folyamatosan újabb és újabb fegyverszállítmányokat kér a nyugati hatalmaktól és ez idáig ezek jelentős részét meg is kapta. Az Egyesült Államok valószínűleg jól átgondolt stratégia mentén csak bizonyos fegyverrendszereket szállít Ukrajnába. Viszont amit hajlandó volt átadni az ukránoknak azokat a rendszereket a szeptemberi offenzíva során és az azt megelőző előkészítő műveletek alatt hatékonyan használták a honvédő egységek.
Két fontos haditechnikai eszközön van jelenleg a hangsúly. A HIMARS rendszerek sikeresen mértek precíziós csapást az amúgy is akadozó orosz logisztikai rendszerekre. Augusztusban, eddig még teljes biztonsággal fel nem derített módon, az ukrán fegyveres erők több olyan csapást végrehajtottak a Krímben amivel megtizedelték az orosz légierőt és jelentősen csökkentették képességeiket a régióban.
Aztán augusztus végén több ukrán pilóták által készített „hangulat videón” tűnt fel a HARM rakétarendszer. Ezt az eszközt elsősorban radarok elleni hadviselésre fejlesztették ki. A rakéta nem hőjelet, GPS irányt vagy lézereres célravezetést használ, hanem magukat a radarokat, az általuk kibocsátott jelet használja célravezetésre. Ezeket a rakétákat az Egyesült Államok légiereje részére fejlesztették ki, de az évek során az amerikai fegyveres erők tudatosan gyűjtöttek információt az orosz haditechnikákról, többek között a Míg-29-es repülőgépekről is. Így viszonylag rövid idő alatt sikerült a HARM rendszert ezekre a repülőgépekre is telepíteni.
Ez a képesség már tényleg fájó taktikai előnyhöz juttatta az ukránokat. A HARM és az ukrán csapások szinte nullára csökkentették az orosz légierő képességeit, hogy a támogatni tudják a földi csapatok műveleteit. Ezek a tényezők kiegészültek a viszonylag jól koordinált ukrán információs hadviseléssel, ami valószínűleg nem lett volna annyira hatásos, ha az orosz felderítés nem alszik el újfent. Az orosz hadsereg már az Ukrajna elleni háború első napjaitól szenved a saját felderítése véget nem érő mulasztásaitól. A Herszon irányába „meghirdetett”, jóformán minden nap reklámozott nagy ellenoffenzíva teljesen elvonta az orosz fél figyelmét.
Az orosz hadsereg logisztikailag két irányból látja el csapatait, az orosz-ukrán határ irányából, a kijevi és dombaszi régióban és a Krím felől a Herszon-Mariupol szektorban. Herszon irányába egy elnyújtott külső vonalon kénytelen mozgatni azokat az erőket amik korábban a Dombaszban próbáltak előre törni. A herszoni ukrán offenzíva reklámja arra sarkalhatta az orosz katonai vezetést, hogy minden mobilis és egyben ütőképes alakulatot átdobjon a Herszonon túli nyugati „nagy hídfőbe”. Ez a szektor már korábban is veszélyes helyzeteben volt, mert Dnyeper folyó hídjait az ukránok szisztematikusan pusztították, szűkítve a régióban az oroszok amúgy is haldokló utánpótlási folyosóit. Augusztusban már több brit hírszerzési jelentés is azt taglalta, hogy a Dnyeperen túli orosz alakulatok egyre kiszolgáltatottabb helyzetben vannak.
Szeptemberben mikor újabb HIMARS csapások és az ukrán légierő akcióit követően végre megindult az offenzíva, még napokig nem történt „semmi”. Az ukrán tapogatódzó műveletek helyi sikereket értek csak el. De eközben a színfalak, pontosabban a frontvonalak mögött egyre intenzívebbé kezdett válni az az ukrán partizánháború aminek eddig viszonylag kevés eredménye volt tapasztalható.
Augusztusban már több kiszivárgott forrás is mind véresebb akciókról adott hírt a Melitopol körüli régióban. Teljesen abszurd és elkeseredett macska-egér harcról cikkezett több nyugati lap is. Az ukrán civilek, gyakran vascsövekkel késekkel „tüntettek el” orosz járőröket. Laktanyák, sátortáborok gyulladtak ki, gépkocsi járőrök tűntek el, és csak a katonák hullái kerültek elő napokkal később. Nyugaton kiképzet ukrán különleges beszivárgó alakulatok mélyen az orosz vonalak mögött hajtanak végre egy rajtaütéseket.
Aztán szeptember 8-án kezdtek szivárogni az első hírek arról, hogy valami történik Harkiv körül, ami pár nappal később egy a teljes harkivi front összeomlásaként materializálódott. Az ukránok napok leforgása alatt szabadítottak fel 20-30 települést. Közben nem megfeledkezve Herszonról, tovább kezdték fokozni az régióban erőfeszítéseiket az offenzíva továbbvitelére.
Mindent egybevetve Putyin különleges katonai művelete kezd szétesni és bár korai lenne általános orosz vereségről beszélni, az ukrajnai háború új etapjában úgy tűnik, hogy az ukránok fogják diktálni a ritmust. Az orosz vezetés egyre elkeseredettebb, rezignáltabb képet fest. Hullanak az orosz oligarhák és tábornokok, elhasználódik a haditechnika, mélyponton stagnál a katonai morál, ami csak régiós szinten lángol fel, itt-ott.
A kérdés tehát, hogy Putyin mikor dönt úgy, hogy a különleges katonai műveletnek vége és itt az ideje az igazi háborúnak, és hogy meddig tart az ukránok lendülete?
