A 2022-es évet a túlpörgetett és ezért egyre inkább kiégőssé váló, de ennek ellenére továbbra is erőltetett szuperhősfilmek uralták, … volna. De úgy fest mégis maradt még szufla a nyugati filmgyártásban. A „nagyok” lezárásai – Terminátor, Rambo, Rozsomák története, Függetlenség napja – továbbra is terítéken vannak. De amíg Terminátort az érdektelenség, Rambo utolsó „hentelését” meg csak csendes hümmögés kísérte, a Top Gun lezárásának is tekinthető Top Gun: Maverick teljesen letarolta nézőket. Aztán jött James Cameron és képes volt ezt is megfejelni. Ezzel pedig azt hihettük, hogy a látványfilmek sikeresen betetőztek.
De jött a Minden, mindenhol, mindenkor és olyat mutatott ami a szaglást és ízlelést leszámítva szinte minden érzékszervünket kiaksztotta. Tökéletes egyvelege a családdrámának, az akciónak, megmártózik egy kicsit a szuperhősfilmekből ismert multiverzumokban – mindben, mindenhol – aztán fogja az egészet és négyzetre emeli. Pár sorban lehetetlen leírni azt az élményt, amit a néző kap, aki beül a moziba majd kijön onnan, aztán fél órával később kezdi csak felfogni az agya igazán, amit a vásznon megtapasztalt és kap egy kisebb sokkot. De ha nagyon rákényszerítenének talán úgy tudnám jellemezni az egészet, hogy: „nagyon meta a négyzeten.”
A film egyrészt fricskát ad a szuperhős univerzumoknak – mindnek, is – , másrészt kilépteti a legkonzervatívabb nézőt is a komfortzónájából, harmadrészt pedig mindeszt keretezi egy – mit egy, több – olyan valós élethelyzet bemutatásával, hogy az egész film nem érződik túlerőltetnek, annak ellenére, hogy az eseményeket talán csak második megnézésre értjük meg, fogjuk fel igazán.
