Érett férfikorban találkoztunk – ilyenkor már nem szövődnek barátságok – mégis, ez a mondat, és a köré fűződő, kettőnket szakmailag összeboronáló munka lassan, észrevétlenül, de barátsággá alakult.
Amikor 2016-ban Pozsonyba kerültél szép szokássá vált, hogy néhányan hétfőnként a dolgozószobámban kávé, cigi, tea társaságában váltottuk a világot, eszmét cseréltünk műsorról, rádióról, szakmáról, időről időre értékekről, bele-bele szőve személyes gondokat, eseményeket. 2016-ban sok közéleti embertől búcsúztunk, el is panaszoltam, 13 nekrológot kellett írnom, ebből tízet felolvasnom. Egészséges, jó korban lévő, aktív emberek lévén poénkodtunk azon, ki kinek írja majd meg a nekrológját. Könnyű dolog, ha nincs a közelben betegség, baj és szenvedés.
Eltelt néhány év, januárban bejöttél hozzám. Kaján vigyorral bekukucskáltál az irodába, szabad vagyok-e, letetted a franciamankót, óvatosan leültél az azóta szétesett tárgyalóasztalhoz és csak annyit mondtál: Nos, kedves főnököm, te írod a nekrológomat.
S miután nem voltam képes levegőt venni, teljesen tárgyilagosan, jóformán a steril hírközlés szintjén mondtad el, milyenek az eredményeid, mennyire nem jók a kilátásaid, mire vársz, és miben reménykedsz még. Majd elmentél a dolgodra. Eltelt néhány hét, és a mondat utolsó kívánsággá vált. Itt akartam neked elmondani, hogy nem, nem tudok én rólad nekrológot írni, hiszen mindaz, ami az elmúlt években történt velünk, annyira személyes, annyira közeli. És, ugyebár, szakmai elvárás minden zsurnalisztikai műfajban a távolságtartás, a tények és események helyes sorrendbe állítása, analitikus értelmezése. Lehet ezt egy személyes és egyáltalán nem távolságtartó szakmai és baráti viszony kapcsán?
Most megint látom azt a kaján mosolyt, ülsz az asztalnál, és csendesen megkérdezed: No, mi van, Lovászkám, nem megy?
Márpedig ha te évekig képes voltál egyetlen zokszó nélkül, elfeledve minden testi kínodat hajnaltól estig profi lenni, mankóval vagy segítséggel bejönni, bűvölni a mikrofont, koncertet szervezni és ötletelni, hogyan engedhetném meg magamnak, hogy ne teljesítsem az utolsó kívánságodat, mert szomorúság és fájdalom?
A 2012-es vártűz idején már kollégák voltunk. Azonnal itt termettél, tudósítottál, az elsők közt cáfoltad a helyi telepet ért vádakat, gyűjtöttél információt, naponta mondtál valami újat. Ekkor született a döntés, hogy a tervezett magyar dokumentumfilm helyett a krasznahorkai tűz következményeiről készítünk egy filmet.
Hályogkovács módjára fogtunk neki: az operatőri tapasztalatokkal már rendelkező, de kezdő rendező Peter Nôta – azóta ő is jó barátod lett – csapatot szervezett, te abszolút kezdőként fogtál neki a forgatókönyvnek, én pedig életem első televíziós produceri munkáját végeztem hozzá. Időnként úgy nézett ki, a film nem készül el, de te olyan csökönyösen akartad, mint Peter, a rendelkezésedre álló profik véleményét figyelmesen meghallgattad, tanultál menet közben, mert ez is szakma, eközben rádióztál. Végül elkészült az első, majd a második rész, és valóban nem a tűzről, alapvetőn nem is Krasznahorkáról, hanem az országról, amelynek minden baja, bánata, hibája lecsapódott és megmutatkozott itt, ebben a községben. Ha nem tudtam volna a csallóközi indulásról, azt hihettem volna, itt születtél, minden helyet, minden megszólalót személyesen ismertél. A bulvársajtó szenzációhajhász mamelukjaitól elzárkózó emberek ajtaja kinyílt, de kinyílt a szívük is, kamera elé álltak, beszéltek, sőt, énekeltek, még a gyújtogatással megvádolt kisfiúk egyikének szüleit is megszólaltattad.
Hályogkovács módján kezdtük, a film 2015-ben mégis egy nemzetközi fesztivál különdíját kapta. Örültünk. Addigra már ismertem a szerdahelyi múltat, szocializációd fontos állomása volt a fénykorát élő Fókusz, Gabi néni, Jarábik Gabriella, majd a pozsonyi Duna utca, mindkét helyen közösségek, barátok. Ifjú civil aktivistaként az Euroláncban találtad meg magad, így nem csoda, hogy a bősi erőmű harmincadik évére is forgatókönyvet írtál. Peterrel úgy csináltátok meg a bősi filmet, hogy kész, tiszta forgatókönyvet kaptam, az egykori laikus kezdésnek már nyoma sem volt. S te, a Duna-aktivista még azt az építészt is megszólaltattad, aki az építőktől eltérően valóban tervezett, és akinek valóban gyermeke az erőmű. Mert szakma, mert nem tartottad elegendőnek csak az ellenzők hangját hallani három évtized után.
Mégis, hogy kerültél Gömörbe? Nos, itt találtad meg életed párját, itt nőttek föl a gyerekek, itt lehettél az a boldog ember, aki Bogit az oltárhoz vezeti. De ami a legfontosabb, igazi emberi szakmai identitásod, férfikorod ide köt, annyira, hogy ezt a helyet választottad végső nyugalmad helyéül. Itt, a vár alatt értettem meg, miért volt fontos számodra a rozsnyói iskola, a helyi történések, a civil szféra, a regionális képviselet. Itt, ahol egyes ostobák szerint „semmi nincs”. Itt vitatkoztunk azon, milyen módon adunk helyet egy komoly és nagyméretű ifjúsági találkozónak, ide hoztuk az első élő politikai vitaközvetítéseket, majd itt döntöttük el, hogy saját sátorral jövünk egy hétre. S ugyanígy itt dőlt el, hogy amikor a műsorunk necces lett, vesszük a kalapunkat. A rádióhallgatóknak mi tartozunk felelősséggel, a szakmánknak szintúgy, ebben nem ismertél kompromisszumot és ebben nagyon is megértettük egymást.
A szabadság harminc árnyalata végül emblematikus sorozat lett, 2019 végére a rádió és televízió tanácsa nyíltan kimondta: a Pátria Rádió a topon van, elérte, amit a jelen körülmények közt el lehetett érni műsorban, hallgatottságban, minőségben.
Hogyan is mondogattuk, amikor baj volt a pénzzel, keretekkel, emberekkel? Sikert az adott körülmények közt kell elérni. És a sikernek nincs titka. A sikernek ára van.
Féltettelek, amikor rosszabbak voltak az eredmények, óvtalak volna a stressztől, de te csak annyit mondtál: ne félj, majd szólok, ha nem bírom. Szóltál. Tudtam, ha előtte veszek el tőled munkát, felelősséget, megbántalak. Megértettem, hogy amíg élsz, jól akarsz élni, s ehhez a munkád legalább annyira kellett, mint az utazás, a kultúra, a mindhalálig rock and roll, vagy éppen szeretteid közelsége.
Non videri, sed esse. Nem láttatni. Lenni.
Ha most abban a befüstölt irodában kellene okoskodnom, elővenném a latin szótárat, és azt mondanám: a nekrológ műfajilag nem jött össze, de „gratias ago tibi, quia non”. Köszönjük, hogy voltál.
