A nemrég lezajlott svéd és olasz választások eredményei tükrében sokan beszélnek arról, hogy a populizmus felemelkedőben van Európában. Olaszországban a neofasiszta gyökerekkel rendelkező párt vezetője, Giorgia Meloni lett a kormányfő, a skandináv államban pedig a nacionalista és bevándorló-ellenes Svéd Demokraták értek el azzal áttörést, hogy a parlamenti választásokon a szavazatok 20,5 százalékát szerezték meg.
Többen viszont úgy vélik, hogy a populizmus térnyerése elszigetelt esetekként van jelen az európai politikai palettán. A centrista politikusok is szép számban aratnak választási sikereket Európában, azonban egyre több mérsékeltebb párt kezd el radikális véleményeket megfogalmazni bizonyos kérdésekkel kapcsolatban. Ezzel ellentétben úgy tűnik, hogy a Meloni által vezetett Olaszország Fivérei a hatalomra kerülésükkel egyre inkább kénytelenek centristább irányt folytatni, mivel elképzelhetetlen az, hogy az eredeti elképzeléseit megvalósítsák.
A legnagyobb problámát az jelenti, hogy a választópolgárok az egész kontinensen egyre inkább elfordulnak a hagyományos politikai rendszerektől, és a radikális, populista pártok szólaimaval értennek egyet. A politikai elemzők szerint nem a néphatalom gondolata a veszélyes, hanem az általuk képviselt logika, ami magában foglalja az elitellenességet és azt az attitűdöt, amely alapján kizárják azokat, akik nem értennek velük együtt.
Az általános elégedetlenség, amely táplálja a populizmust az többek között annak köszönhető, hogy a mainstream politikai diskurzus hajlamos arra, hogy magukkal szemben nem alkalmaznak önkritikát és önkorrekciót. A „nép pártjainak“ felemelkedése reakció arra, hogy az elit eltávolódik a néptől. Egyre több olyan kérdés érinti a társadalmunkat amely polarizálja az embereket, ilyen a bevándorláselleneség vagy melegházasság, amire a populizmus mindig teljes erőbedobással reagál.
