Az atomklub évtizedek óta egy zárt, de úrinak egyáltalán nem nevezhető zárt közösség, ami sokat tett azért, hogy lehetőség szerint ne kelljen új tagot felvennie. Az évek során három jelentkező került csupán szóba. Irak, ahol az atomfegyverek fejlesztése viszonylag korán megreked, Irán, aki körül a „szankciós háború” továbbra is nehéz légkört teremt és Észak-Korea, aki tulajdonképpen belépett a „klubba”, de jelenléte a legkevésbé kívánt, köszönhető ez első sorban Kim Jong Un folyamatos fenyegetődzéseinek.
A nukleáris fegyver a legegyszerűbb megközelítésben, egy olyan fegyver, ami azért van, hogy soha ne használják, de jelenlétével elvegye a klub többi tagjának kedvét attól, hogy akár csak szóba jöjjön bevetése. Röviden ezt hívják kölcsönös elrettentésnek.
Vladimir Putyin ezt a logikát kívánja megtörni azáltal, hogy újraértékeli a második világháború végén történt Japán elleni csapásokat és Ukrajna tekintetében egy zavaros, nehezen értelmezhető helyzetet teremt azáltal, hogy mondvacsinált referendumokra hivatkozva próbál területeket elcsatolni. Az orosz megközelítés az, hogy a referendumok hivatalosak és ratifikálásukat követően az ukrajnai intervenció gyakorlatilag már orosz belháború. Ergó Oroszország önvédelmi célra vethet be nukleáris eszközöket, hiszen védelmi háborút vív.
Azon túl, hogy ez a hozzáállás a nemzetközi jog megcsúfolása, teljesen destabilizálja a kölcsönös elrettentés doktrínájának mechanizmusát és kilátásba helyez egy lokális, korlátozott nukleáris konfliktust, abban a hiszemben egy ilyen összetűzés nem lép ki korlátozott keretei közül. Egy folyamatos, reakció alapú, korlátozott válaszcsapásokra épülő konfliktus megállítása viszont kérdéses és már az első lépéstől fokozott eszkalációval fenyegethet.
